A fenti témára figyeltünk fel dr. Heinz Rolf Lücjert „Félelem és pánik” című tanulmánykötetében. Feltételezve, hogy szakmabeliek között is akadnak, akik ezt a tévhitet vallják, az alábbiakban tájékoztatást adunk a kötetből (Trivium Kiadó). A testes kötetből kiderül, hogy a félelemnek nemcsak destruktív, romboló hatása lehet.
A félelem mint hajtóerő a megállapítás szerint: a félelem valóban korlátok közé szorítja élményeinket, magatartásunkat, boldogtalanná és magányossá tehet bennünket. Aki nagyon félős, visszahúzódik minden kapcsolattól, töprengővé és szorongóvá válik, kétségbeesésre hajlamossá tehet bennünket. Ha a félelem azonban csak kisebb mértékű, az félénkséget, habozást, bátortalanságot, hosszabb idő alatt pedig szokássá vált gyámoltalanságot eredményezhet.
A pszichikai tünetek által okozott szenvedések azt bizonyítják, hogy ilyenkor ez életerő küzd az életben maradásért. A félelem által okozott panaszok arra késztetnek bennünket, hogy kiutat keressünk. Az emberek ugyanis nem csak egyszerűen életben akarnak maradni, hanem a pozitív erőiknek a kifejlesztését igyekeznek felszínre hozni.
A félelem is alkalmat adhat arra, hogy növeljük a teljesítményünket és kipróbáljuk erőinket. Gyakori, hogy az emberek általuk előre nem látható események folytán nehéz helyzetbe kerülnek. Ezekre sokan úgy reagálnak, hogy a lehetőségeik keretein belül legyőzik a félelmüket, a nehézségeiket és elégedetten élnek tovább. Az ilyen embereket a sorscsapások a kezdeti megrendülést követően nem billentik ki lelki egyensúlyukból. Aktívan küzdenek az őket megbénító félelem ellen és megfogadják az orvosok és pszichológusok tanácsait. Cselekedeteiket a siker reménye motiválja. A félelem a kitartást, illetve betegség esetében a gyógyulást elősegítő erővé válik bennük. Sokan arról számolnak be, hogy a gyógyulást, illetve a betegség előrehaladásának a leállítását követően megváltozott az élettel, annak nehézségeivel és örömeivel kapcsolatos felfogásuk.
A kezdeti megrázkódtatás után sokan felismerik annak okait - a félelmet és az azzal járó lelki zavarokat. Felhasználják az embereknek azt a képességét, hogy önmagukkal és állapotukkal kapcsolatban állást tudnak foglalni és gondolkodásuk segítségével javítani képesek állapotukon.
Az embert az előrelátás tette képessé arra, hogy felismerje az életét veszélyeztető természeti események közeledtét és védekezzék ellenük, biztonságba helyezze magát. Az előrelátás egyik ilyen szimbóluma Noé bárkájának a története. Előrelátás nélkül az emberiségnek hosszú fejlődéstörténete folyamán semmi eshetősége sem lett volna az életben maradásra.
Mindaddig, amíg a gondolkodásunk és a képzeletünk csak a valóban várható eseményekkel kapcsolatos, addig agyunk mindkét funkciója - a gondolkodás és a képzelet garantálja az életben maradásunkat.
A két funkció azonban félre is vezethet bennünket. Ez olyankor következik be, amikor a gondolkodás és a képzelet nem valóságos észleletekre és tapasztalatokra vonatkozik, hanem azoktól elválva, sajátos játékba kezd.
Az ember képes bármit kigondolni, tárgyakról és helyzetekről képeket elképzelni. Belső világunk annyira vonzó lehet, hogy annak szinte a foglyává válunk és hajlandók vagyunk a valóságban létezőnek tekinteni. Az önmagunk által megrajzolt világkép lehet optimisztikus és pesszimisztikus is. Ha a világképünk optimisztikus, bámulatos teljesítményekre sarkallhat bennünket, mert meg vagyunk győződve arról, hogy erőfeszítéseink jutalmat nyernek. Viszont a pesszimisztikus világkép megbéníthatja az erőinket, mert akkor arról vagyunk meggyőződve, hogy minden erőfeszítésünk hiábavaló és életünk véges volta miatt végső soron kudarcra vagyunk ítélve. A pesszimizmus az a táptalaj, amelyen egzisztenciális félelmeink és azok következményei, a szociális (társas) félelmeink és fóbiáink kiválóan tenyésznek. A pesszimista mindenben, ami őt körülveszi - emberekben, tárgyakban és helyzetekben - veszélyt szimatol és a beképzelt veszély mértékétől függően igyekszik azokat elkerülni.Öntudatunk tiltakozik annak a feltételezése ellen, hogy becsapjuk önmagunkat, a félelmeket - a valódi viszonyok figyelembevétele nélkül - mi magunk produkáljuk. Az emberek általában meg vannak győződve arról, hogy a gondolkodásuk helyesen működik és az általa kiváltott negatív érzések a valóságot tükrözik. A kognitív viselkedésterápia azonban megmutatja, hogyan ismerhetjük fel tévedéseinket, hogyan szabadulhatunk meg azoktól, vagyis hogyan szabadulhatunk meg félelmeinktől.Öröm és bánat, illetve bátorság és félelem nem csupán egymással ellentétes érzések, hanem ki kell egymást egyenlíteniük. Az öröm és a félelem közti versenyben azonban új érzés keletkezik, amely jó és egyúttal rossz is. Az ilyesfajta érzéseket ambivalens érzéseknek szokás nevezni. Ilyen érzésekről számolnak be az ejtőernyősök első ugrásuk előtt és után, a vitorlázórepülők első repülésük kapcsán. A félelem, ha ismétlődésekor mindig szembe szállunk vele, fokozatosan megszűnik. A félelem és öröm (ejtőernyősök) keverékérzése azonban hosszabb időn át megmarad. A sikerek ilyenkor pozitív megerősítést jelentenek és egyre nagyobb kockázat vállalására ösztönöznek.
Nagy teljesítmény nem érhető el csalódások és visszaesések nélkül. Henry Fordtól származik a következő mondás: „Amikor látszólag minden összeesküszik ellened, gondolj arra, hogy a repülőgép szél ellenében és nem szélirányban emelkedik fel.”Mások sikereiből tanulnunk kell. Másokhoz hasonlóan ők is kínlódnak, amikor új problémákkal kerülnek szembe. Őket ugyanúgy gyötri a cselekvésüket megakadályozni akaró nagy feszültség, hirtelen izzadás, igen gyors pulzus és igen gyakran alvási zavaraik is vannak. Mindezek a panaszok az izgatottságtól és a félelemtől származnak. A sikeres emberek azonban nem törődnek túlzottan a félelmükkel, hanem minden energiájukat mozgósítva igyekeznek a feladatot megoldani. Nem próbálják az izgatottságukat és a félelmeiket nyugtatókkal csillapítani. Éppen ellenkezőleg. Izgalmi állapotukat hajtóenergiaként hasznosítják.
Akire rájön a félelem, fogadja el azt és próbálja kiismerni a természetét. A megismert félelem ugyanis elveszti fölöttünk a hatalmát, nem képes többé bennünk ijedtséget kiváltani. De mit jelent a félelem megismerése?A félelem megismerése azt jelenti, meg kell tudnunk, mi az, ami miatt félünk. Ha a helyzet valóban fenyegető és veszélyes, igyekeznünk kell azt elkerülnünk és vissza kell vonulnunk. A helyzet a valóságban azonban sokszor nem is veszélyes. Valamit beképzelünk, felizgatjuk magunkat és az így keletkező kellemetlen érzéseinket és panaszainkat indokolatlanul a helyzetnek tulajdonítjuk. Ha felismerjük a tévedésünket, akkor egyúttal meg is ismerkedünk a félelmünkkel és sikerül azt izgatottságként lelepleznünk. Ralph Waldo Emerson amerikai filozófusnak igaza volt, amikor ezt mondta: „Tedd meg azt, amitől a leginkább félsz, és a félelmed biztosan meghal.”
A félelem és a tőle való megszabadulás - összefoglalása
A félelem - a többi érzéshez hasonlóan - olyan gondolatok és elképzelések következménye, amelyeket előzőleg többnyire észre sem veszünk. A gondolatok és elképzelések a ránk leselkedő valódi vagy képzelt veszélyekre figyelmeztetnek bennünket. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy a várható helyzetre felkészüljünk és azzal megbirkózzunk, vagy pedig kitérjünk előle, elmeneküljünk és biztonságba helyezzük magunkat.
Nagyon fontos, hogy tudatosítsuk a következőket: Amikor valamilyen konkrét helyzetet észreveszünk, vagy mi magunk előidézzük azt, gondolatainkban és elképzeléseinkben rögtön értékítéletet alkotunk róla. A kellemesnek érzett helyzeteket keressük, a fenyegetőnek érzett helyzetek azonban vagy védekezésre, vagy a helyzetek elkerülésére késztetnek bennünket. A kellemes helyzetekben örömet és önbizalmat, a kellemetlenekben bizonytalanságot és félelmet érzünk.
Az a meggyőződésünk azonban, hogy maguk a helyzetek azok, amelyek belőlünk a megfelelő viselkedést kiváltják és meghatározzák. Általában nem vesszük észre a helyzet és az érzelmek közé iktatódó, alig tudatosuló közbenső elemet, vagyis a helyzet gondolati értékelését. Ezért azt hisszük, hogy érzelmeink helyesen tükrözik a helyzetet.Életünk valójában két „világban” folyik le. Az egyik a valóságos események és helyzetek általunk közvetlenül érzékelt világa, a másik az általunk gondolt azon események és helyzetek képzelt világa, amelyeket gondolataink megmagyarázására használunk.
A gyermekek sokszor félnek a szellemektől, holott azok nem is léteznek, tehát veszélyesek sem lehetnek. A gyermekekben azonban félelmet kelt, ha lefekvés után a szobában valami megreccsen, egy ablaktábla megzörren, vagy az ablak előtt álló fa árnyéka a szél miatt megmoccan. A gyermekek ebben sokszor általuk láthatatlan szellemek művét vélik felfedezni.
De vannak felnőttek is, akiket hasonló szellemek gyötörnek: Ezek a „szellemek” tartják őket vissza attól, hogy magas hegyekre menjenek, éttermeket, nagy élelmiszeráruházakat, rendezvényeket, estélyeket látogassanak, tömegközlekedési eszközökre vagy liftbe szálljanak, sőt biztos otthonukból kilépjenek az utcára, nemet merjenek mondani, igényeiket és óhajaikat meg merjék fogalmazni. Az ilyen emberek mindenhol kora gyermekkori gonosz szellemeiket vélik „látni” és még mindig összetévesztik a képzeletet a valósággal. Ahhoz, hogy a tévedésüket észrevegyék és megfelelően viselkedjenek, nem elegendő a tények egyszerű tudomásulvétele. Szükség van még a körülményeket kritikusan vizsgáló viselkedésre, reális gondolkodásra is. A hibás magatartásról való leszokás azonban nem könnyű.
A félelmeket általában a hosszabb időn át fennálló téves gondolkodás és elképzelések okozzák. Emiatt az illető igyekszik a számára félelmet okozó helyzeteket elkerülni, és ez végül szokássá válik. A szokások megnehezítik az újfajta gondolkodás és viselkedés elsajátítását. Ez kellő merészséget és kitartást követel meg. Akkor is ki kell tartani az új magatartás mellett, ha közben kellemetlen érzésünk támad, amely igyekszik bennünket letéríteni a helyes útról. Az emberekben kétféle igyekezet munkál, szinte két ember dolgozik bennünk: az egyik mindenáron az igazságot keresi, a másik azonban megelégszik konkrét cselekvései jogos voltának az indoklásával. Sajnálatos tény, hogy sokszor a cselekedeteink jogos voltát indokló énünk győz az igazságot kereső énünk fölött.
Az indokolatlan félelmek kétféle módszerrel szüntethetők meg. Az egyik módszer megköveteli a gondolkodásunk, az elképzeléseink és értékrendünk megváltoztatását. A másik módszer a konfrontáción, vagyis azon alapszik, hogy szándékosan keressük az addig elkerült helyzeteket. Ha sikerül közben kellően kitartanunk, a félelem fokozatosan megszűnik.
Gondolkodásunk és elképzeléseink megváltoztatására a kognitív viselkedésterápia alkalmas. Ez ad útmutatást arra, hogyan változtathatók meg a gondolataink és az elképzeléseink, vagyis hogyan változtatható meg a viselkedésünk. A kognitív viselkedésterápia a félelem megszüntetésének mindkét módját alkalmazza.
A félelem legyőzése minden egyes alkalommal növeli az önbizalmunkat és a környezetünk iránti bizalmat. Az új gondolkodási és viselkedési mód következtében a félelem bátorsággá alakul át. Ez oly módon történik, hogy, a félelemből hajtóerő lesz, megnöveli a játékterünket és fejleszti a személyiségi tulajdonságainkat.
