Einstein, az autista

Az autizmus tudományos karrierje a múlt század negyvenes éveiben kezdődött, amikor Leo Kanner Amerikában és tőle függetlenül Hans Asperger Ausztriában, leírták e betegség elkülönítő tüneteit. A kutatás kezdetben csak az értelmi fogyatékosok egy sajátos, érzelmileg kötődni képtelen, különös magányba süppedt csoportját vizsgálta. Mára, e kutatások melléktermékeként, egy sajátos zsenielmélet is kezd kibontakozni.

Az autizmus tudományos karrierje a múlt század negyvenes éveiben kezdődött, amikor Leo Kanner Amerikában és tőle függetlenül Hans Asperger Ausztriában, leírták e betegség elkülönítő tüneteit. A kutatás kezdetben csak az értelmi fogyatékosok egy sajátos, érzelmileg kötődni képtelen, különös magányba süppedt csoportját vizsgálta. Mára, e kutatások melléktermékeként, egy sajátos zsenielmélet is kezd kibontakozni.

Az autizmus igazi lényegét olyan embereken lehet tanulmányozni, akik nem szenvednek az autizmussal gyakran velejáró egyéb agysérülések következményeitől, hanem csak tisztán autisták. Vannak ilyenek, ők az Asperger szindrómások. Míg Leo Kanner elsősorban az értelmi fogyatékossággal sújtott autistákat tanulmányozta, Asperger-t olyan betegekkel hozta össze a sors, akik kiemelkedően intelligensek voltak, szociálisan is látszólag jól funkcionáltak, de�de mégis volt valami furcsa, valami zavaró bennük. Például nem ismerik a tekintet-kommunikációt, nem néznek beszédpartnerük szemébe, vagy csak meredten bámulják.
Az Asperger szindrómások mozgása ügyetlen, szociálisan gátoltak, rossz társalkodók (hacsak nem mániájukról beszélhetnek), szeretik a magányt és a magányos elfoglaltságokat, nehezen alkalmazkodnak a szociális elvárásokhoz, ettől excentrikusak, különcök, emberi kapcsolataikban merevek, kerülik az intimitást, mániákus szenvedélyességgel vonzódnak általában a természettudományokhoz, vagy valami elvont dologhoz, és rendkívül naiv, olykor nevetséges, olykor idealisztikus igazságérzet hajtja őket. Mivel rendkívül okosak, életük során rengeteg megfigyelést tesznek az emberek viselkedéséről, és bár ők is nagyjában-egészében híján vannak az "implicit tudatelméletnek", a fejükben őrzött egyfajta viselkedéses példatár alapján felnőttkorukra már viszonylag eligazodnak szociális helyzetekben, persze olykor az "elefánt a porcelánboltban" benyomást keltve, ugyanis az emberi kommunikáció rendkívül összetettségét és sokértelműségét a legjobb megfigyelő képességgel sem lehet empátia és intuíció nélkül igazán megérteni. Ezért általában nincs humorérzékük, mindent "szó szerint" értenek, sokszor bajban vannak a metaforákkal és az átvitt értelmű fogalmakkal.
Az Asperger szindrómások igen sokat szoktak tépelődni olyan szavakon, mint "magasztos", "szerelem", "megindító"; szótárakban keresgélnek, ill. próbálják megfejteni, mit érezhetnek az emberek, amikor e szavakat használják. Amikor Oliver Sacks, a híres neurológus író megkérdezte egy csodás táj kapcsán Temple Grandin-t, korunk egyik híres Asperger szindrómását, hogy átérzi-e a táj fennköltségét, Temple őszintén azt válaszolta, hogy nem érzi, de megérti, hogy mások ezt nevezik fennköltnek. Mikor azt kérdezte tőle Sacks, szerinte milyen lehet a szerelem, Temple azt felelte, szerinte az olyan lehet, mint az elájulás. Temple Grandin egyébként professzorként kutat és oktat egy amerikai egyetemen.

Albert Einstein a magányos utas

Íme egy jellegzetes Asperger szindrómás vallomás az emberi kapcsolatokról és igazságról: "Szenvedélyes szociális igazságérzetem és felelősségtudatom mindig különös ellentétben állt azzal, hogy kifejezetten hiányzik belőlem a vágy a más emberi lényekkel, vagy közösségekkel való közvetlen kapcsolatra. Igazi "magányos utas" vagyok, és soha nem tartoztam tiszta szívemből sem hazámhoz, sem otthonomhoz, sem barátaimhoz, vagy akárcsak közvetlen családomhoz; s e kötelékek közt is, soha nem veszítettem el a távolság érzését és a magányosság iránti vágyamat."
E fenti találó sorokat Albert Einstein írta, akivel kapcsolatban egyre több az érv arra, hogy valójában egy zseniális autista volt. Érzelmi elköteleződési problémáira utal, hogy Einstein nem mutatott különösebb felelősségérzetet közvetlen családja iránt, bár egész életében az emberiségért dobogott a szíve. Nem foglalkoztatta házasságon kívül, későbbi feleségétől, Mileva Maric-tól született gyermeke sorsa, akit Mileva Szerbiába visszavonulva szült meg, és adott örökbe. A dolog annál is furcsább, mert a kislány 1902-ben született, s Einstein pedig 1903-ban elvette Milevat. De ez a házasság sem valami vak szerelem szülötte volt, sokak szerint feleségét is azért "szerette meg", mert évfolyamtársak voltak a főiskolán, és vele éjt-nappallá téve lehetett a fizikáról beszélgetni. Levelezésük alapján feltételezik, feleségének nem kis szerepe lehetett a relativitáselmélet kidolgozásában, s talán ezért is adta neki oda Einstein válásukkor a Nobel díj teljes összegét. Einstein, ahogy kezdett befutott híresség lenni, felesége és két fia nem sokat látták odahaza. Később, válásuk után Einstein feleségül vette elsőfokú unokatestvérét, Elsa Lowenthal-t. Állítólag nagy volt a szerelem, amit Elsa több éves odaadó betegápolásával ért el, de sem a szerelem, sem a hála nem gátolta meg Einsteint abban, hogy rendre meg ne csalja feleségét. Mindez persze lehetne bohémság is, de más szempontból az érzelmi elköteleződés hiányát jelzi.
Felnőttkorában emberi kapcsolataiban kifejezetten ügyetlen volt, nyers, szókimondó, tapintatlan, amit a zseni különcségének számlájára írtak. Barátaival mindig tudományos eszmecseréket folytatott, s nem intimitásokról beszélgettek. Einstein nem tudott "csak fecsegni", ez általában nehézséget jelent az Asperger szindrómásoknak, mert nem értik, mire jó ez. Philipp Frank barátja és életrajzírója írta róla, hogy "szenvedélyesen érdekelte minden idegen sorsa, de egyből visszahúzódott kagylóhéjába, ha a kapcsolat intimmé kezdett válni." Einstein gyermekkorában magányos volt, kortársaival nem barátkozott, egyedül építgetett otthon 14 emeletes kártyavárakat, vagy fel-alá masírozva dobolt játékdobján. Kortársai kinevették, csúfolták, lökött fickónak tartották. Tanulási és beilleszkedési nehézségei miatt éveken át magántanulóként végezte az elemit, a gimnáziumból meg kibukott. Később főiskolai felvételije sem sikerült, úgyhogy csak egy év múlva kezdhette el tanulmányait. Mindez a szociális alkalmazkodás zavarára és az egyenetlen szellemi fejlődésre vall. Az Asperger szindrómásokra jellemző felfokozott és gyerekes igazságérzet őt is jellemezte, már gyermekkorában is vég nélkül vitatkozott tanáraival, s részben ezért is tanácsolták, hogy inkább legyen magántanuló. Életében 195 politikai kiáltványt írt, mindig felemelte szavát minden szabadságjogot érintő kérdésben, küzdött az atombombáért, majd az atombomba ellen, a zsidóság felszabadításáért, a négerek jogaiért, de sokszor rossz helyen, rossz időben nyilatkozott, ami viszont láthatóan nem érdekelte. Az FBI mindenesetre vaskos dossziét vezetett róla, mint megbízhatatlan kommunista szimpatizánsról, hírneve azonban megvédte a közvetlen támadásoktól.